Kovalovszky Dániel “Egy pokoli színjáték díszletei” c. kiállításának megnyitója

A XXI. századi kószáló

Kovalovszky Dániel: Egy pokoli színjáték díszletei című fotókiállítása elé

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc napjaiban számos ismert és máig ismeretlen fényképész vette nyakába a várost, ragadta meg a nem mindennapi pillanatot, rögzítette az erőszak áldozatává lett terek részleteit. Majd azokat egybegyűjtötte, rendezte, őrizgette, rejtegette saját, egyéni emlékalbumában.

Ők voltak „1956” városi kószálói, Baudelaire örök gyermeki kíváncsiságú flâneurjének (azaz a nagyvárosi térben szenvedélyesen csatangoló megfigyelőnek) a technikai haladás vívmányaival – fényképezőgépekkel – felvértezett utódai.

„A fényképész a magányos járókelő fölfegyverzett változata, aki földeríti, becserkészi, végigcirkálja a város poklát; ténfergő leskelődő, aki érzéki szélsőségek színterét fedezi föl a városban” – állapítja meg róla Susan Sontag. Ám míg az amerikai fotóesztéta megfigyelőjét a város nem hivatalos valósága iránti vonzalom, a társadalmi mélységek, a polgári létformán túli, mellőzött világ utáni kutakodás alakítja éber „detektívvé”, addig ’56 fotósait a város színpadának hirtelen átrendezett és merőben új díszlete teszi „vadásszá” vagy éppen „csak” tekergővé, olyanná, aki hagyja magát az események sodrában hánykolódni, és engedi, hogy vezessék szemét, kezét (kameráját) a látottak.

Baudelaire megfigyelője kapkodva, sietve keresi az „újat”, mintha attól félne, hogy „megszöknek előle a képek”. A város „tájként nyílik meg előtte, és körülöleli, mint egy kuckó” – írja Walter Benjamin az utca és a kószáló szoros kapcsolatáról, akit aztán a „képek” utáni vágy hajszol örök nyugtalanságba, kényszerít örökmozgásra, s válik ezáltal a hely szellemének „papjává”.

’56 kószálói a történésekkel egyidejűleg, vagy némi késéssel: közel egyidejűleg vetik bele magukat a forgatagba, és rögzítik a látottakat, több mint félévszázaddal későbbi utóduk azonban egy letűnt, de velünk élő korszak maradványait keresi, fürkészi, rögzíti, menti.

Kovalovszky Dániel napjainknak a figyelés és látás tehetségével megáldott tudatos kószálója. Mint önmagát következetesen definiálja: fotográfus. Közel két évtizedig sajtófotós, majd saját elhatározásának, kitartásának köszönhetően dokumentarista szemléletű, modern képalkotó – ebbéli minőségében pedig hazai és nemzetközi kiállítások sikeres szereplője, számos ösztöndíj, díj nyertese.

Ő tehát korunk flâneurje, aki a közel vele egykorú, ha nem idősebb (Linhof Technica típusú) kamerájával évek óta járja sorra a kommunista diktatúra legsötétebb éveihez kötődő erőszak-helyszíneket. Szinte lajstromszeren veszi számba az emberi szenvedés egykorvolt pokolbéli színtereit és kitartóan viszi síkfilmre az elmúlt évtizedek alatt többé-kevésbé megváltozott helyet, rögzíti az árulkodó nyomokat, gyűjti a bizonyító erejű tárgyakat, megörökíti a túlélőket, vagy alkalomadtán a leszármazottakat. Mindeközben univerzuma nemcsak a város, hanem az egész ország.

A hely

A Kovalovszky Dániel jelen kiállítása felvonultatja a természeti és épített környezetünk létező, súlyos történelmi örökséggel terhelt helyeit, részleteit. Mindezek nem egyszer a mindennapi életterünkben, közvetlen közelünkben találhatók, a szemünk előtt tornyosulnak, a lábunk előtt „hevernek”, mégsem ismerjük őket: néma tanúk.

Megszólaltatásukat most a fotográfus végzi el. Múltjukról beszélteti jelen állapotukban a volt politikai elítéltek, internáltak szenvedésének valóságos helyszíneit. A Gyorskocsi utcai bv. intézet kusza szögesdrót tekervényei, a kőbányai Gyűjtőfogház kietlen udvara, a recski internáló- és munkatábor csontszáraz, töredezett földje, a Conti utcai börtön sötét folyósója, a Bartók Béla úti Katpol pincezárkájának kukucskálója, a Markó utcai fegyház baljós hangulatú félárnyékos fala, a váci „Doberdó” cellájának rácsozott ablaka, végül a Rajk-pernek otthont adó Vasas Székház színpadias berendezése – itt sorakoznak és olyan érzésünk támad mintha semmi sem változott volna…

… Valami azonban eltűnt, pontosabban valaki hiányzik róluk: a kép által kiváltott erőszak-asszociációnk, az elménkben képzetté formálódó történet (gondolatainkban „láthatóvá” váló) szereplője, az áldozat. Aki ott volt, aki ott szenvedett, már nincs ott: minden élettelen.

A test

Az élők, a túlélők kiemelve szenvedéseik egykori közegéből egy neutrális háttér előtt válnak láthatóvá. Testi valójukkal, elmerengve, vagy éppen lehunyt szemekkel tanúsítják az élet győzelmét a halál felett, egy elátkozott korszak elmúlását, egy emberellenes politikai rendszer vereségét, de egyúttal annak bűneit, az erőszak mindennapi tapasztalatát és a maradandó nyomokat.

A vörös diktatúra ördögi logikájából következett, hogy még saját támaszait is képes volt felszámolni: híveit éppúgy megsemmisíthette, mint vélt, vagy valós ellenségeit. Erről a mindent átható bizonytalanságról (a senki sincs biztonságban idegőrlő légköréről) üzennek az egykoron elítélt vezető politikusok utódairól készített portrék. Kovalovszky Dániel arcképcsarnoka velük válik teljessé, így jelképezve félmúltunk, XX. századi történelmünk bonyolultságát.

A tárgy

Ugyanakkor mire figyelmeztet minket Kovalovszky Dániel tárgykollekciója? Arra, hogy a korszakot megélők nosztalgiája, valamint az újabb generációk retro kultusza során a diktatúra éveiből kiszemezgetett és idealizált tárgyi világ nem fedi le (nem „tárgyiasítja” a maga teljességében) közelmúltunk egykorvolt valóságát. A Csepel teherautó, a Pannónia motor vagy a bambi üdítő (és persze ízlés szerint folytatható a lista) természetesen lehet én-történeteink: gyermekkorunk, szüleink, nagyszüleink boldog éveinek szeretett kelléke, de mellettük a társadalmi/kollektív emlékezetben helyet kell, hogy kapjon a csolnoki munkatábor rabjainak itt látható „emlékkönyve”, az ottani szénbányában használt fúró, egy kődarab Recskről, a kisfogház bitófája, vagy a kivégzett miniszterelnök exhumálása során előkerült fogsor.

Kovalovszky Dániel csendéletei, portréi, tájképei, épületfotói tudatosan, az emlékeztetés szándékával létrehozott látható jelek, ilyen értelemben ezek mindegyike, de együttesen is a francia történész, Pierre Nora által definiált „lieu de memoire”: az emlékezet helye. Itt és most a Hegyvidék Galériában, 2021. július 15-én.

Köszönet az alkotónak e rendkívüli vizuális leletmentéséért és mindazoknak, akik közreműködtek és segítették ebben.

Ajánlom a kiállítást megtisztelő és értő figyelmükbe.

Budapest, 2021. július 15.

Müller Rolf (történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára)


Aktuális Híreink

COVID-19 info / KÖZLEMÉNY

KÖZLEMÉNY A hatályos jogszabályok alapján, az üzemeltető MOM Kulturális Központ Nonprofit Kft. menedzsmentje a szakmai...

VIRTUÁLIS TÚRA | CZIFFRA FESZTIVÁL – ESTÉLY A VÖRÖS KERTBEN | AATOTH FRANYO KIÁLLÍTÁSA

Virtuális túra | „Estély a vörös kertben” | aatoth franyo képzőművész kiállítása | Cziffra Fesztivál...

Virtuális túra | CSEND-20 | Cseke Szilárd képzőművész kiállítása

A Hegyvidék Galériában 2020. október 6. – november 5. között került megrendezése Cseke Szilárd Munkácsy-díjas...