Tisztelt Érdeklődők!

Köszöntöm Önöket Baranyai Levente kiállításának megnyitóján, Baranyai Levente két újabb festménysorozatából összeállított bemutatón. Levente, aki már huzamosabb ideje, csaknem 3 évtizede a magyarországi művészeti színtér ikonikus szereplője, és aki már a ’90-es években kialakította a rá jellemező egyéni stílusát, kézjegyét. Abban/abból a hallatlanul izgalmas korszakban ered festészete, amikor a rendszerváltást körülvevő őszinte eufória hangulatában megújult a magyarországi kortárs festészet, újabb és újabb hullámokban érkeztek a kezdeményezések a monokrómtól a figuralitásig, a hazai színtér egy saját, lokális „Budapesti Iskola” hipotetikus létezését vetette fel. Nem lehetett látni előre, hogy vajon maradt-e még bármi festenivalója az ittmaradtaknak; mégis számos új virág hajtott ki ebből a közegből. A magam számára meglepő fordulat volt ez, analógiás hasonlattal élve talán a gitárcentrikus könnyűzene megújulásához tudnám hasonlítani: ki számított volna a grunge-ra, amely a Nirvana-t és seattle sound-ot termelte ki magából, … és hát azért a húrok pengetése, a pigmentek keverése továbbra sem halott dolog.

Minden esetre akkoriban talált rá Levente saját nézőpontjára, sajátos archeológiájára, mint módszerre, amelyben mindent felülnézetből ábrázol. Érdekes, hogy noha az ember tájat kutató tekintete nagy ívet járt be Petrarca 1333-es kirándulása óta a Monte Ventoso-n, mégis, a légi perspektívát lehetővé tevő repülés alig több mint száz éves múltra tekint vissza, ennek ellenére a madártávlat természetes nézőpontnak tűnik az egyiptomi halastó ábrázolástól kezdve, vagy ilyen erős az emberi képzelőerő, vagy valahol mélyen, mindannyiunkban megvan ez az ősélmény, ha úgy tetszik, mindannyian madarak vagyunk…

Azt hiszem, Levente festményein a felülnézetből láttatott civilizatórikus helyeket-részleteket pásztázva az első reakció a beazonosítás kényszere: hogy vajon mit, melyik várost ábrázolja? Akár kvízkérdéssé is tehetnénk, vagy múzeumpedagógiai foglalkozást is szervezhetnénk köré, annyira elementáris igényünk a kapcsolódás, a beazonosítás segítségével megteremtődő birtokba vétel: hol is vagyunk? Sokszor persze konkrétan a munkák címe ad választ kérdésünkre, de talán nem lenne haszontalan egy kis telefonos alkalmazás, egy a zenei Shazam-hoz hasonló applikáció, amelyet ráirányítva a képekre, kiírná, hogy mely város/hely részleteit látjuk, GPS-koordinátákkal stb. Merthogy minden ábrázolt táj egy külön/saját történet, ahol nem csak a látvány mint olyan számít, hanem maga az ábrázolt hely jellege, elhelyezkedése, kulturális beágyazottsága, érintettsége stb. folytán. Noha a festett táj csak adott távolságból, a néző szemében áll össze látvánnyá, mégsem pusztán ez az optikai truváj adja a munkák jelentésrétegét. Minden egyes megjelenített hely, motívum saját identitással bír, így az objektiváló távolságtartást, a kívülállás pillantását a téma önértéke ellensúlyozza. Marc Augé kategóriáival élve, a képeken megjelenő városok, tárgyak, épületek egyszerre helyek és nem-helyek – kinek térkép, kinek nem ezek a tájak.

Tehát Levente munkái eddig sem egyszerű, madártávlatból láttatott tájképek voltak. Sokkal inkább fókuszált helyszínek, példák, esetek – esetenként olyan fenyegető magaslatról nézve, ahonnan mondjuk egy pusztító cirkáló rakéta, vagy egy megfigyelő műhold láthatja a célobjektumot.

Ráközelítve a kiállítás témájára: az alkotó szerencsénkre külön eligazítást ad munkáihoz, Levente leírta, mire gondolt a művész. Így azt is tudhatjuk, most kiállított két sorozatának darabjai az ember által okozott fényszennyezéssel és az emberi gonoszság által létrejövő háborúk keltette ellenérzéssel, egy szebb világ ígéretével foglalkoznak. ÉJFÉNNYEL, ami a világűrből is látszik, magasról nézve szép, de alapvetően környezetünk fényszennyezését jelenti, valamint VRÁGBIRODALMAKKAL, amik a világbirodalmakból kis nyelvjátékkal származtathatóak. És igen, ha közel megyünk a világbirodalom gyönyörű, színes felületeihez, a látvány felbomlik, a kép szétesik, és nem látunk mást, mint színes festékpászmákat, megvastagodott anyagot. Mintha Levente nem is festene, hanem gyurmázna az anyaggal. „Hajolj bele a képembe!” – mondhatnánk a dalszövegíró után szabadon. De akár bele is szagolhatunk… Szeretnénk ott élni egy virágbirodalom színpompás mezői szomszédságában? Hát persze!

Levente festés- és szemléletmódja, az optika, ahonnan láttat, számos életalakzatot, élményt hív elő – köztük jókat és rosszakat, kellemeseket és kellemetleneket. Az Éjfény és a Virágbirodalmak is magukban rejtik mint a disztópia (fényszennyezés), mint az utópia (virágország) lehetőségét, életvilágát. A magam részéről még hozzátenném a retrofuturizmust, amikor gyerekkoromban azt gondoltam, a kétezres években az emberek repülő autókon fognak közlekedni, mert az amúgy felfoghatatlanul nagy világot átlátható, befogadható dimenzióban ígérte – a világot mint üveggolyót.

Emellett megnyugvást jelentett az állandó és folyamatos fejlődés képzete, a mindig jó alakulása, ami segíti az embert nembeli lényege kiteljesítésében. Levente képei kicsit ezt a világot hozzák el számomra, de ma már nincs meg bennük/rajtuk a holdkórosok magabiztos nyugalma. Mégis, úgy gondolom, a képek által visszatükrözött világunk sorsa, minősége nem erkölcsi kérdés, nem jó vagy rossz választása. A Föld, a természet mit sem tud ezekről a kategóriákról, ezek emberi fogalmak, entitások. Ha ki akarunk lépni az antropocén üvegketrecéből, akkor nem szabad emberszabású képzetekkel felruháznunk környezetünket sem. Etika helyett egzisztenciát kell kiáltsunk. Netán fényre szomjazunk? Igen, több fényt! – de ne utcáinkra és épületeinkre, hanem a szellem belső fényezésére.

Készman József művészettörténész, kurátor

Budapest, Hegyvidék Galéria, 2022. december 1.

Fotó // Egressy Orsolya
© MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria