Richter Sára textilművész „Akarsz-e meggyógyulni” c. kiállításának megnyitója | Nagy T. Katalin

Nagy a kísértés, hogy egy poétikus, érzelmekkel teli, érzelmeinket felkavaró kiállításról ne egy objektivitásra törekvő műtörténész beszéljen, hanem valaki, akire nagy hatással vannak a művek. De talán jobb, ha maradok inkább a kaptafánál, megpróbálok Richter Sára művészetébe egy kicsit bepillantani, megkeresni a helyét a hazai és a nemzetközi művészeti szcénán.

Richter Sára világa egyszerre szemérmes és szemérmetlenül személyes, kíméletlenül önreflexív, kronologikusan biografikus, de mindennél jóval több is, ideák és gondolatok sokrétegű network-je. Írott, varrt, kollázsolt képein, tárgyain kibeszéli életének örömeit, fájdalmait, olykor szinte mazochista módon kutakodik a lélek bugyraiban, sajátjában és szeretteiében.

Nevezhetnénk Ariadné leszármazottjának, aki azonban nem egy férfit küldött, hanem ő merészkedett be a maga építette labirintusba, s miközben lassan tekerte az arany gombolyagot, mindig újabb félelmekkel, fájdalmakkal, szenvedéssel kellett szembenéznie, de ezt sokszor szarkazmussal, humorral kezelte. A fonal a ceruzája, azzal rajzolja kézi szövésű vásznait, melyekre aztán szintén fonallal rábandázsolja a talált, gyűjtött, apró tárgyakat. A bevarrt, beírt szövegek, szavak, idézetek, átlyuggatott sebhelyek és a behívott apró tárgyak együttese képírássá áll össze. A kép a szövegért, a szöveg a képért egymást inspirálják. A mesélő fonalrajz körül/között e körbefont, körbevarrt applikációk kis mentőszigetek, melyekre emlékek, okafogyott tárgyak, rekvizitumok, emberi-állati testek maradványai kerülnek.

Sára művészetének korai darabjai gyerekeinek varrott, rajzolt textilkönyvei voltak. A könyv, mint kultikus tárgy, és mint tartalom, azóta is ösztönzőleg hat rá. A textilszalagok, legyenek akár időszalagok – ahogy ő nevezi – vagy életszalagok – ahogy hozzá tehetnénk – éppúgy rokonai a leporellóknak, mint a 70 méteres bayeux-i kárpitnak vagy a kínai tekercsképeknek. Nem mellesleg, itt említeném meg, hogy Sára Műcsarnokban bemutatott textilszalagja több mint 50 méter hosszú volt.

Egy másik filozofikus kérdés, amit munkái felvetnek, a színe-fonákja gondolatkör. A régi házi szőtteseknél egyértelmű volt melyik a színe, melyik a fonákja. A ház asszonya tudta, hogyan terítse le az abroszt. A nyomott anyagoknál sokszor egyforma mindkét oldal. Becsapós világ ez, már egy abrosznál sem látjuk, melyik a színe, melyik a fonákja, hát még a nagyobb dolgoknál. Sára azonban nemcsak megmutatja nekünk textiljei fonákját, de azt is kijelenti, hogy a fonák nem valami negatív rejtegetni való, juttat oda üzenetet a színéből.

A kompozíciókból kirajzolódik a művész saját jelrendszere. Az egyik visszatérő leitmotív, mely e kiállításban is hangsúlyosan jelen van, a kéz. A munkálkodó, gondoskodó, szerető kéz, mely a belevarrt, tenyerébe kódolt sorsát váltja valóra. A filozófus Kant azt tartotta; a kéz az ember külső agya. A kezünk beszédesebb, a gesztusaink őszintébbek, mint a mimikánk, a pókerarc tanulható, a testbeszéd, élén a kézjárással mélyebben van beágyazva.

Sára gondolatvilágában, művészetében a női szerepek, a gondoskodó feleség, anya, gyerek központi szerepet töltenek be, nem manifesztumszerűen, hanem zsigeri, természetes módon. Nevezhetnénk nőművésznek, ha nem csépelték volna el ezt a szót az utóbbi időben, és ha nem akaszkodott volna rá sok női művész e kifejezésre, csupán trendiség miatt. Sára nem akarja kizárni a női szerepeket, minden erejével azon van, hogy minden szerepnek megfeleljen, éppúgy van ezzel, mint Lovas Ilona volt, nem szerette, ha nőművésznek aposztrofálják.

Azt szoktuk mondani, hogy az alkotások elkészültük után önálló életet kezdenek élni. A művész valamiért elkészíti őket, a nézők valamiért elmerülnek benne, mindenki a maga élethelyzete, tudása, korlátai szerint kódolja azokat. Csakhogy közben a világ változik, az események sokszor új jelentésréteget adnak, adhatnak egy-egy alkotásnak. Másként néztünk volna rá Sára Európa és világ térképére, vagy a megszépített, felravatalozott állatmúmiákra két héttel korábban, a háború előtt.

Miközben a lélek rezdülései vibrálnak a vásznakon, Sára mindig is vonzódott az elmúlás rekvizitumaihoz, nem is jó szó ez a vonzódott, inkább azt mondhatnánk a halál és a vele asszociatív dolgok természetes módon váltak művészete részévé, gyakran használt csontokat anyagaiban, már egy korai művében a Vemhes sárkányban is használt csont-applikációt.

Azt mondtam az elején, hogy igyekszem megtalálni művészete rokonait itthon és külföldön. A régi művészettel is találunk érintkezési pontokat; az ex-voto képeket vagy a kolostor munkákat. Más úton jár Torma Anna vagy Lévai Nóra, mégis ők is hasonlóan nagy szabadsággal és invencióval bánnak a textillel, akárcsak Sára. Lovas Ilonát már említettem, vele az erős hite is összeköti a művészt. És nem utolsó sorban élete párja, Csontó Lajos művészetével is vannak érintkezési pontok és áthatások.

A nemzetközi világból is hozhatunk példákat. Ha tehetném, miután együtt mutatnám be Torma, Lévai és Richter munkáit, rendeznék egy közös kiállítást Christian Boltanskinak, Anette Messager-nak, Csontó Lajosnak és Richter Sárának, mert az ő művészetükben is vannak érintkezési pontok. De említhetnénk a sajátos fotóhasználat miatt – a norvég Anne-Karin Furunest is, vagy Louise Bourgeois ún. asztali munkáit, varrt könyveit. Persze ez az álom kategóriája, hogy egy magyar művészt együtt tudjunk bemutatni nyugatabbra tevékenykedő társaikkal.

Sok mindenről lehetne még beszélni, például Sára anyagmegmunkálásáról, a rozsda átnemesüléséről, a só kristályosodásáról, de már csak egy zárógondolatot szeretnék elmondani, egy idézetet, mely a kiállítás címére ad magyarázatot – „Akarsz-e meggyógyulni?”.

Részlet János evangéliumából.

Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását, mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” [Micsoda provokatív kérdés!] A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.” Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.

Richter Sára művészete a szó legnemesebb értelmében gyógyító művészet. Szemünk, értelmünk, szívünk rokon érzésekre és gondolatokra találhat munkáiban.

Budapest, 2022. március 3.

Nagy T. Katalin művészettörténész


Aktuális Híreink

Nyári szünet | 2022.07.19.-08.17.

Kedves Látogatóink! A Hegyvidék Galéria 2022. július 19. – augusztus 17. között nyári szünet miatt...

A művészet rejtett arcai 1947–49 c. kiállítás megnyitója | Pataki Gábor

A művészet rejtett arcai 1947–49 (Válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből) című kiállítás megnyitója | Pataki Gábor „A...

Covid-infó // 2022. március 7-től

A 77/2022. (III.4.) Korm. rendelet életbelépését követően a rendezvények látogathatóak védettséget igazoló-, illetve oltási igazolvány...