Római muzsika

„Ami történt, régen is megtörtént, és ami
lesz, az is megesett már, és Isten megújítja
azt, ami elmúlt.”
/Prédikátor könyve, 3,15/

A rend lehetősége – Sóváradi Valéria kiállítása
A töredék – Fabricius Anna kiállítása

Most azonban az 1258,3 km² című kiállításon vagyunk. Milyen különös, hogy az időbeliség helyett, ami a mindenkori Róma-tapasztalat kulcsmozzanata szokott lenni, a kiállító művészek Róma térbeliségét, alapterületét fordították át a kiállítás címévé. Mintha tagadnák az időt: 1285,3 km² és nem 2777 év, ami Róma alapításától, ab urbe condita, máig eltelt. Ugyanakkor két külön kiállítás is lehetne az itt szereplő kollekció. Hiszen a két képzőművész, anya és lánya, természetesen saját művészi világot épít. Az itt látható közös bemutató azonban izgalmas ellenpontokra mutat rá.

Vali művészetére az ókori Róma klasszikus esztétikáját meghatározó rend hatott, amikor elkészítette, a távoli 1997–98-ban, erre reflektáló munkáit. Anna, elbeszélése szerint és műveiből láthatóan, a töredékesség hatása alá került idén februári római tartózkodása alatt. Nemcsak a régészeti romtöredékek értelmében, hanem a Rómában jelenlévő számos időréteg, etnikum és bevándorló ember körül kialakuló fragmentáltság is ezt erősítette benne. Ez a tág értelemben vett töredékes jelleg Róma megdöbbentő tulajdonsága. Megdöbbentő, mert mégis valamiképpen újfajta egység születik belőle, ami valamiképpen ki is békíti a szélsőségesen különböző fragmentumok és korok ellentétét.

Igen ám, de a Rómában talált dolgok – a látványelemek mellett, azokkal egyenrangúan–, a művészi emlékezet és képzelet ugyanakkora szerepet játszik a művek létrejöttében. És itt már közel járunk ahhoz, ami mondandóm egyik legfontosabb pontja: a Róma-varázs mibenléte. Nyugodjanak meg, nem fogom tudni meghatározni, de legalább megkísérlem. A Róma-varázs nevében hordja hatásának titkát, vagyis, hogy a római látogatás akkora élmény, amilyet ritkán tapasztal az ember. A varázs kulcsa pedig az idő megszűnése épp azáltal, ahogyan a modern Rómában ránk tör a múlt, ritkán látott időtapasztalatot kínálva az utazónak. Múlt és jelen összeolvadása mintegy megszünteti az időt, s az örökkévalóság felé mutat. Georg Simmel német filozófus, szociológus és esztéta nagyszerű Róma-esszéjében így ír erről: „Egészen sajátos, nehezen leírható módon úgy érezzük, hogy az egymástól elkülönült idők egymásba és egymáshoz csúsznak. Ezt néha úgy fejezik ki, hogy Rómában jelenné válik a múlt, de fordítva is, a jelen válik olyan álomszerűvé, szubjektivitás felettivé s nyugalmassá, mintha múlt volna.”[i] Sóváradi Valéria Róma-művein a metafizikus festészet módszerével, de konstruktivista szellemben közelíti meg témáját, mindig az emlékező absztrakció szintjén. Semmi utánzás, semmi nosztalgia, csak a színtiszta festői érték, ami azonban bensőségességgel, érzelmi telítettséggel párosul.

Nem szoktam megtartóztatni magam attól, hogy élményként írjak az elém kerülő művekről, ami egyesek szerint súlyos hiba egy művészettörténésztől. Itt azonban a kiállított művek szülő élménye, Róma, közös tapasztalatunk Valival és Annával. Ezért engedjék meg, hogy a magam Róma-élményéről is szót ejtsek. 1993–1998 között a Római Magyar Akadémián dolgoztam, ahol Hajnóczi Gábor professzor hívására vállaltam el a művészeti titkári pozíciót, amikor is Vali elnyerte az Akadémia ösztöndíját, amivel 1997-ben három hónapot tölthetett Rómában. Emlékszem, egy kiállításmegnyitóra igyekeztünk Valival valahol Traianus piacának romjai fölött, amikor odaérve konstatáltuk, hogy a Pulzáló Tüdő elnevezésű galéria zárva van a meghirdetett időpontban. Nem jöttünk zavarba, innen hazasétálva az Akadémiára ugyanolyan jót beszélgettünk, mint odamenet.

Az én váratlan Róma élményem akkor folytatódott (vagy csak ekkor kezdődött el igazán?), amikor öt év római kulturális diplomáciai szolgálat után, családommal hazaköltöztem. Ugyanis néhány hét elteltével arra lettem figyelmes, hogy életem Rómában is folytatódik. Vagyis, hogy Rómában is élek. Nem bolondultam meg, csodás élmény volt, és kb. két évig tartott. Ilyesmire célozhatott Révész Emese, a Sóváradi Valéria eddigi munkásságát összefoglaló tanulmányában, amikor ezt írta: „Az Örök Város emléke olykor erősebb, mint az ottlét élménye.” Igen, az emlék dolgozik bennünk, akit egyszer levett a lábáról az Urbs. Annak az egységnek az élménye, amely az etruszk-görög kultúrát továbbfejlesztő római birodalom, majd az annak nyomán kialakult kereszténység szellemi birodalma hozott létre, s bár nem szándékolta, de romjaiban is megrendítő hatással van a világra.

Bár távolinak tűnhet a párhuzam Márai Sándor és két képzőművészünk között, mégis találónak érzem Cs. Szabó László szavait, aki így ír Márai kapcsán: „…szintétikus emlékező, ennek azonban félelmetesen jó. /…/ Van egy anti-geometrikus képzelet, amely nem időrendi távlatokba rendezi a múltat, hanem összetett érzelmi látomásokat csoportosít. Minden órának lehet ilyen belső látomása, a későbbi hasonló fokú víziók köréje rakodnak s lassan egész emléktömbök tapadnak az első emlékszerű élményhez.”[ii]

[i] Georg Simmel: Velence, Firenze, Róma. Atlantisz, 1990, 22.
[ii] Cs. Szabó László: Az emlékezetről. Hozzászólás Hevesi András cikkéhez. Nyugat, 1934, 14-15. szám

Portréfotó // Regős Benedek © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria