– A Kifestett idő a születésnapi kiállítása lett volna. Hogyan érintette, hogy épp a megnyitása előtt a járvány miatt be kellett zárni a Hegyvidék Galériát is?

– Nagyon készültünk a kiállításra, a fiamat, Fehér Dávid művészettörténészt kértem meg, legyen a kurátor, válogasson az anyagból. Ő rendezte a tárlatot, szerintem szépen sikerült. Március 17-re, a megnyitó kitűzött napjára elkészültünk, de akkor jöttek a járvánnyal kapcsolatos intézkedések. Azért is nagyon sajnálom, mert egyebek közt Székesfehérvárról is tervezték, hogy különbusszal feljönnek az eseményre, ami aztán már nem valósulhatott meg. Maradt sokáig egy „láthatatlan kiállítás”.

– Ön a fotórealizmus egyik jeles képviselője. Hogyan indult a pályája?

– Tizennyolc évesen, 1971-ben kerültem be a Képzőművészeti Főiskolára, először Szentiványi Lajos osztályába, majd Kokas Ignác lett a mesterem. Akkoriban nehéz volt bejutni oda. Tíz embert vettek fel egy évfolyamra, volt olyan is, aki kilenc éven át folyamatosan jelentkezett. Nagyon izgalmasan indult a főiskolai karrierem, mindaddig „zseniként” voltam elkönyvelve, mígnem 1975-ben, a diploma megszerzése és egy év művészképző után lemondtam arról a festőiségről, ami addig jellemezte a képeimet. A kezembe került a hajógyári újság egy száma, amelyben fotókon szerepeltek a hónap dolgozói, és eldöntöttem, hogy fekete-fehérrel megfestem ezeket a figurákat. Úgy használtam a felvételeket, mintha élő modellek lennének, az lett a kép címe, hogy Részlet a brigádnaplóból. Letettem a főiskola olajos padlójára, hátraléptem, és akkor éreztem, hogy valami eldőlt. Nagy szenvedések árán mindenről lemondtam, csak a tények maradtak… Tükröt szerettem volna tartani a társadalom elé, ami segít szembesülni a valóságunkkal.

– Mit szóltak ehhez a kollégák?

– A növendékek felrohantak a harmadik emeletre, mindenki ezeket a képeket akarta látni. Elterjedt a hír, hogy van itt egy nagyon tehetséges ember, de megőrült. Kokas mester is mindig azt nyilatkozta, szó szerint tudom idézni: „Van egy növendékem, aki úgy fest, mint Velázquez, és képzeljék el, fotókat másol!” Nem értette, teljesen új szempont volt számára az a szocio-realista-hiperrealista látásmód, amit képviseltem. A főiskola előtt naponta láttam a Vörösmarty utcai kisföldalatti megállójában a hétköznapi arcokat, ruhákat – minden szürke volt. Meg akartam festeni. Készítettem is fotókat, de sehogy nem jött össze. Földhöz vágtam a fényképet, és mérgemben rátapostam. Amikor leléptem róla, ott volt előttem összegyűrve, szürkén, megalázva, belesűrűsödött minden, amit szerettem volna megfogalmazni: a hétköznapjaink… Gondoltam, megfestem két és fél méteres nagyságban. Ez lett az Aluljáró című képem. Bemutattam a főiskolán, az év végi beszámolókiállításon, és ez végképp kivívta a bizottság nemtetszését. Az akkori direktíva szerint egy festő fessen aktot, csendéletet, tájat, és ne akarjon okoskodni! De az emberben benne volt az elégedetlenség, és a főiskolán is megkezdődött egyfajta forrongás. Somogyi József rektor szabadabb szellemet hozott – elindult az erjedési folyamat, különböző performance-okkal és stílusbeli nyitásokkal, amihez hozzájárult a kokasi tanítás is, akinek mindjárt az első mondata az volt: „Fiam, vállald önmagad, akár a börtön árán is!” Ez majdnem be is következett, mert a bizottság döntésére nem kaptam meg a hatodévet, megköszönték a szereplésemet a főiskolán, majd mindennek a tetejébe pár nappal később megérkezett a katonai behívóm.av

– Hogyan kezdett festeni? Már gyerekkorában érdekelte a képzőművészet?

– Nagyon érdekes volt a festővé válásom; mindig azt mondom, hogy nincsenek véletlenek. Mindkét szülőm pedagógus. Az ötvenes években apámat politikai okokból áthelyezték Tácról Dégre, ahol a szüleim nevelőtanárként dolgoztak. Ami nekik belső száműzetés volt, az számomra maga lett a csoda. A dégi erdő, a Festetics-kastéllyal, a fákkal, a tóval! Rengeteget ültem a vízparton, figyeltem, ahogy belezuhan a fény a tóba, és megsokszorozza a végtelent, néztem a tájat, a halászokat – fantasztikus gyerekkorom volt! A kastélyban működő Állami Menekültek Intézetébe görög menekült gyerekek jöttek, apám alakított belőlük egy nagyon sikeres kórust, eljutottak az országos döntőig. A pályafutásuknak egy járványos szembetegség vetett véget, karanténba zárták az egész gyerektársaságot. Később a kastély állami nevelőintézetként működött, magyar gyerekek kerültek oda. Ami leginkább eldöntötte a sorsomat, az 1960-ban történt. A kastélyparkban találkoztam egy festővel, aki egy hatalmas tölgyfa mellett ült, háromlábú széken, és festett. Földbe gyökerezett a lábam. Előttem, a szemem láttára kezdett megteremtődni egy új világ, a tájat festette, és én néztem, hogyan bontakozik ki a látvány. Egyszer csak ösztönösen megszólaltam: tessék már jobban megnézni, a ház lilája nem olyan, meg a fű zöldje is egy kicsit kékesebb… Elkezdtem korrigálni hétévesen egy közel ötvenéves urat! Máig nem felejtem el az öreg művésztelepi szobáját, a fixatív illatát, amivel lefújta a pasztelljeit. A találkozásból életre szóló barátság lett, a mester vezette a híres hajógyári szakkört, és szerkesztette a hajógyári újságot. Sajó Péternek hívták. Két felfedezettje volt: az egyik én, a másik pedig Kondor Béla. Szóval, így indult a pályám.

– A mostani kiállításon látható művein a családi archívumból származó fotókat használta fel. A plakáton rajta van a Gyerekek léggömbbel című kép. Az egyik gyerek talán ön?

– Nem, nem! Nagyon sok képet festettem, amin én is, a családom is rajta van, de ezek speciel egy talált albumból kivett képek, amiket erősen átírtam. Azt a légkört próbáltam visszahozni, amit én is átéltem bizonyos helyzetekben. Alapállásom, hogy ha egy művész nem hoz új szempontokat, nem tágítja a művészet fogalmát, tulajdonképpen semmit sem ad, és gesztusa jelentéktelen a művészet szempontjából. Az időt mint megfoghatatlan, de a tudatunkban mégis létező, különös, misztikus jelenséget próbálom megragadni, és mindez felidézhet olyan helyzeteket, amiket akár mi is átélhettünk volna.

– Megragadott a Szalonnasütők és a fára mászó gyerek képe is…

– Pályám indulásakor sokat vívódtam rajta, hogy merjek-e vállalni ilyen banális helyzeteket. Szerettem volna borotvaélen tartva olyan feszültséget kihozni belőlük, ami túlmutat az ábrázolt szituáción.

– Hol láthatjuk legközelebb a képeit?

– A világ számos pontján állítottam már ki a műveimet, az utóbbi időszakban Szlovákia került előtérbe. A tavalyi pozsonyi kiállításom után most szeptemberre meghívást kaptam Érsekújvárra, egy nagy múzeumi tárlatra, amelyen a Hegyvidék Galériában látható anyag egy része is szerepel majd, további új, nagyméretű képekkel együtt. Budapesten, a Viltin Galériában július 25-ig látható a Figura című csoportos kiállítás, a nyolcvanas évektől egészen napjainkig készült művekkel. Tőlem egy 1985-ös kép szerepel, amely már sokat utazott a világban, itthon viszont csak egyszer mutatták be, 1988-ban a nagy műcsarnokbeli kiállításomon. Balatonfüreden, a Vaszary-villában a Top 10 című kiállításon is vannak képeim – ez a tárlat, tudomásom szerint, a jelenlegi helyzet miatt január elejéig látogatható lesz.

Szepesi Dóra

Fehér László Kifestett idő című kiállítása a Hegyvidék Galéria nyári nyitvatartása szerint kedden, szerdán és csütörtökön 12.00–18.00 óráig látogatható augusztus 13-ig, 200 Ft-os regisztrációs jegy megvásárlásával. Jegyek kaphatók a hegyvidekgaleria.jegy.hu oldalon, a MOMkult jegypénztárában (XII., Csörsz utca 18.) és a Hegyvidék Galériában (XII., Királyhágó tér 10.).