Gábor Enikő Fényfogások című kiállítása elé

Valamikor harminc évvel ezelőtt Gábor Enikő egyfajta belső kíváncsiságtól hajtva elhatározta, hogy valami olyat szeretne csinálni, amit senki más sem csinál. Minden innen eredeztethető.

Akkoriban elsősorban festőként gondolt magára, s talán ez ma sem változott meg teljesen, de Gábor Enikő – átlagos szerencsével – a végét járó haldokló Forte gyárból szerzett annyi tekercs „végtelenített” fotópapírt, hogy nekiláthasson fotó-alapú kísérleti festményei elkészítésének.

A nagyítógép szokásos paraméterei számára rögtön egyfajta gátak – ám festőként, a klasszikus fotográfus korlátjaitól mentes felszabadult örömmel úgy dönt, hogy kifordítja a nagyítógépet – így a fotográfiai léptéket egy festőhöz méltó táblaképi léptékre váltja.

Kisképzős korában, alkotói éveinek kezdetén a műfaji határok sokkal szorosabbak, szigorúbbak voltak. Azzal a gesztussal, hogy Enikő a fényt, mint alkotóelemet vonta be a festészet eszköztárába, egy akkor még nehezen befogadható dolgot hozott létre.

Szerencsére ösztönző erővel hatott rá Baranyay András, aki pontosan tudta, hogy lehetséges az átjárás a műfajok között. Enikőt, technikai kalandjainak tapasztalata a mozaik, zománc, freskó színterei után a fotóban is hasonlóan akkurátus próbálkozások felé hajtja. Az archaikus, kézműves technikák meg is engedik, hogy kísérletezzen a felülettel, az eljárásokkal, és örömöt leljen abban, hogy mennyi féle lehet egy felvétel absztrakciója, ha más és más módon ülteti azt valóságba.

A fotográfiai valóságtartalom, vagy a kép, mint dokumentum-evidencia kevésbé érdekli Enikőt – s ez mai napig tartó markáns, egyre szintetizálódó erővonal a kezdeti alkotómunkájában is. Például már korai, Egyiptomban született felvételeit is – saját bevallása szerint – azért volt olyan könnyű elkészíteni, mert kedvenc Yashicájába felülről belenézve a portréalany zavartalan, s a helyzet, a fotografálás aktusa konfrontálódás-mentes lehetett. Ez az aktus, avagy az el- és lekapás, a pillanat, az akció, a Sontag-i „magáévá tevés” Enikőt leginkább hidegen hagyja. Hasonlóan, a figuralitás kerülése is egyfajta attitűd a munkamódszerében, ami valljuk be: ritka a fotográfia „valóságmásoló” gyakorlatában. A világ megvalósulásának, testet öltésének domborulatai és völgyei, a létezés absztrakt térbizonyítéka, a formavilágból kicsalható konklúzió az, ami a valóság alakiságából Enikőt leköti.

A képzőművész, aki a fotográfia felé kacsintgat, nem kap megfelelő támogatást a főiskolán sem, ugyanakkor megrendezi első önálló kiállítását 1993-ban, amikor is munkái értő szemekre lelnek. Barta Zsolt Péter még ebben az évben meghívja a Pozsonyi Fotóhónapra kiállítóként, majd bekerül a fotográfia és festészet között tátongó sorstársi körbe a Detvay Jenő által vezetett Bolt Galéria művészei közé, és így helyére kerül: Minyó Szert Károly, Vékás Magdolna, Czeizel Balázs, Kerekes Gábor, Telek Balázs társaságába.

Egy ilyen társaság olyan húzóerő lehet, amiben alkotói életbiztosítást nyer a jelölt: tetteire, ötleteire ösztönzőleg hat a műfaji biztonság mellett a művésztársak útja is. S ezzel elkezdődhet a kísérletek hosszú sorából kitartó munkával építkező lassú, olykor nehézkes, máskor piszmogó, fokozatos, de biztos letisztulás.

Enikő korai munkamódszerében a „test” kapott prioritást, a végső műtárgy fizikai formája, melyhez illő negatívot keresett. A fotografálás és a táblakép elkészítése két külön eredőjű, mesterségesen összefésült folyamat volt kezdetben, melyek azonban párhuzamossá nőttek a harminc év alatt. A probléma, amelyet Enikő felvet, a folyamatos gondolkodás során leradírozza magáról a felmerülő kérdéseket, és e szintetizáló folyamat maradéka – ha Enikőt továbbra sem hagyja békén – lesz az új projekt magja. Legyen ez a térbeliség, a végtelen, a szimulált valóság, az illúzió, vagy például az önmagába fordulás matematikai, fizikai, filozófiai vagy pszichológiai problémája. A születő koncepcióhoz szorosan, de nem erőszakosan illeszkednek Enikő képei.

Inkább fejben fotóz, vagy nem is fotóz már, csak kamera nélkül. Nem direkt irányít, hanem hagyja, hogy a kezei között formálódó alkotás öntudatra ébredjen. Engedi, hogy az anyag felszólaljon a folyamatban: párbeszédbe elegyedik a fotópapírral.

És tudják, milyen erőt hív ehhez segítségül? A véletlenek és a hibák erejét. „Mindig történik valami” – mondja Enikő, mintha nem is ő tehetne róla. Érdekes kitétel, hogy néha a szóra bírandó anyagot fel kell sérteni, meg kell vágni. Ki kell fordítani saját, zárt dimenziójából ahhoz, hogy szóra lehessen bírni.

Úgy hiszem, egy holisztikus szövet részeként mindannyian egyfelé sodródunk a világban, akár tudat alatt is. Közös valóságunkban nemrég létjogosulttá magyarázták a kvantumfizika alapjait: a képzeletbeli számok valódiak; a kvantumteleportáció jelensége demonstrálható. Idén a foton-összefonódásokkal kapcsolatos kísérletekért kaptak Nobel-díjat. Ezek után szinte magától értetődő, hogy Gábor Enikő ebben az évben készít önmaga dimenziójára rálátó kvantum-fotogramot az Introverziók sorozatban. Az sem véletlen, hogy e munkája egyikét illusztrációnak választják az Útikalauz a fizikához című könyvbe.

Nem csak Enikő szekszi, hanem a fotográfia szekszi attól, hogy ilyen Enikői vannak.

A kiállítást szeretettel megnyitom!

A Fehér Vera

Budapest, Hegyvidék Galéria, 2022. november 4.

Fotó // Egressy Orsolya
© MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria