Az egyetemes művészettörténetben vissza-visszatérő szereplők a macskák. Bár irányzatokat nem indítottak el, vagy uraltak le bizonyos művészeti korszakokat, de a tőlük megszokott módon csendesen, hang nélkül egyszer csak felbukkannak.

Mondjuk az ókori egyiptomi falreliefeken. Az egyiptomiak szent állatként és erős istenségként tisztelték őket, és nem csak a fal- és papíruszrajzokon jelentek meg, hanem családtagként is így sokszor ők is részesülhettek a túlvilágra való utazáshoz szükséges mumifikálásban, temetési rituálékban, hogy aztán a túlvilágon ugyanúgy gazdájukkal maradhassanak, mint az életben.

A kínai kalligrafikus rajzok kimért és kiegyensúlyozott kompozícióiba is beosontak, bár ott már a legtöbb esetben azt csinálták, amihez a macskák a legjobban értenek: kisebb rágcsálókra vadásztak, nézelődtek, kakaóscsiga-formában aludtak. A japán fametszeteken pedig a legváltozatosabb formában jelentek meg, néha csupán macskaként, néha pedig emberi tulajdonságokkal felruházva, emberi tevékenységekbe bonyolódva. De még ezt megelőzve a Lascaux vagy Chauvet ősi barlangrajzokon is emléket állítottak nekik, vagy legalábbis nagyobb rokonaiknak.

Sajnos a középkorban a katolikus egyház kevésbe tüntette fel őket jó fényben. Legjobb esetben megtűrt háziállatokként, legrosszabb esetben pedig a boszorkánysággal kapcsolták őket össze, üldözték őket, komikus ábrázolásuk sokszor a felismerhetelenségig ment, két lábon járó furcsaságokat csináló csúnya teremtmények lettek. Bár a középkori állatábrázolások mindig is sok sebből véreztek, mert a legtöbb állatot elbeszélésből vagy különböző bestáriumokból ismerték a művészek, macskát azért csak láttak már! Európai üldöztetésük egészen a 18. századig tartott, amikor is a felvilágosodás korában visszanyerték eredeti státuszukat. Tehát időszakokat és korszakokat átölelve lettek részesei nem csak művészet, hanem az emberiség történelmének is.

Olykor a legfurcsább módon lopják be magukat a művészettörténetbe, például Tracy Emin „Docket” nevű elveszett cicája, akiről a művész egy saját készítésű fotóval megkomponált, kézzel írott posztert rakott ki a lakhelye környékén, és miután a hirdetés erősen magán viselte Tracy Emin művészetének jegyeit, az emberek elkezdték gyűjteni és műtárgyként kezelni a papír alapú, limitált példányszámú „alkotást”.

Ahogy ezen a kiállításon láthatjuk, a kortárs művészetben is jelentős inspirációt szolgáltatnak a macskák, arról nem is beszélve, hogy az internettel és az internetművészet megjelenésével még a virtualitás rétegeibe is bejutottak. A ’90-es években jelentek meg az első Kitty Cams, azaz Macska Kamerák, majd a Pet of the Day, a nap háziállata és a Cat Scan, ami egy szójáték valójában, de itt beszkennelt macskákat jelent. Majd aztán az egyik legnagyobb chat fórumon a Caturday, azaz Cicaszombat, majd pedig a Stuff on My Cat, amit fajközi performanceművészetként is lehetne értelmezni, de valójában csak mindennapi tárgyak kerülnek alvó, közömbös cicákra.

Aztán szerepük lassan megváltozott, már nem csak a művészettörténet kimerevített képein jelentek meg, hanem véleménnyel, gondolatokkal felruházva vesznek részt az emberi élet, a társadalom mindennapjaiban. Például ott van Larry the cat, aki komoly politika kritikával illeti a twitteren a mindenkori angol kormányt, és legmeglepőbb módon mindezt az elnöki rezidenciáról, a Downing utca 10-es számból teszi. Larry ugyanis a kormánynak dolgozik, a parlamentben kinevezett címmel, Chief Mouser, azaz fő egerészőként. Ugyanis a legtöbb belvárosi londoni épület nagyon öreg és küzdenek a rágcsálókkal, így a legtöbb minisztériumnak van egy kinevezett macskája, akinek a feladata, hogy erről gondoskodjon. Így Larry, macskához illő nemtörődöm véleménynyilvánításai, mintha az adott társadalom büntethetetlen rezonőrévé avanzsálná őt, ő mindent kimondhat, amit az emberek nem feltétlenül, ráadásul úgy, hogy egy épületben lakik a miniszterelnökkel.

Az internet viszont egy betekintést és beláthatóságot is magával hozott, láthattuk egymás macskáit. Ugyanis a kutyákkal ellentétben, akik kimehetnek és velünk sétálnak, szociális tevekénységeinkben jobban részt vesznek, a legtöbb befogadott macska otthon él, ha nem ismernénk a gazdáit, akkor nem is találkozhatnánk velük. Valamilyen szinten az a privát szféra, ami magában hordozta azt az elképzelést, hogy a macskatulajdonosok betegesen magányos, akár még savanyú figurák, elkezdett megváltozni, hiszen nem csak távolságtartó, flegma macskákat láttunk már, hanem változatos személyiségű, korú, színű, méretű bohócokat a mancsos-karmos ígéret földjéről, akiket globális imádat vesz körül.

Ezek a doromboló metamitológiák valójában nem is macskákról szólnak, hanem inkább rólunk, hogy mit találunk cukinak, kedvesnek, vagyis pontosabban, hogy azok a domináns kultúrák, amik előnyt képviselnek a világ többi lakójával szemben, mit szeretnek. Mert legalább annyira az önkifejezés eszközei lettek, mint bármi más, a legtöbb interneten látható és legnépszerűbb macska antropomorfizált. Emberi filtereken keresztül találkozunk velük, amelyen át ezek a kis szőröskék emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, hiszen számtalan beszélő, zongorázó, gördeszkázó vagy narrált macska található az interneten.

Ez a jelenség talán az emberi jelenlét igényére vezethető vissza, ugyanis egy sűrített verzióját kapjuk meg egy olyan cicákkal teli világnak, akik folyamatosan cukik, aktívak, de leginkább egyfolytában interakcióban vannak velünk. Az internetmacskák, nem csak macskák, hanem az emberi társadalom érzelmi naplójának mijáu-ban elbeszélt verziója, saját kollektív és társadalmi aggodalmaink, reményeink összefoglalója. Talán ez a jelenség megérdemelne egy Lévi-Strauss-féle strukturális antropológiai elemzést is, hogy vajon a macskák ilyen erős virtuális és non-virtuális jelenléte milyen hatással van a mi társadalmunk felépítésére.

Habár alapvetően az emberek „macskatartalom fogyasztásának” nagyja az interneten keresztül történik, talán sokkal több macskát követünk az instagramon, mint ahány macskánk van. De talán ez is egy különlegessége ennek a kiállításnak, mert azok a tapasztalataink, amelyek a macskákhoz, vagyis pontosabban az „internetmacskákhoz” kapcsolódnak, most más módon élvezhetőek, egész egyszerűen nem a képernyő előtt.

Meggyesházi Éda

Budapest, Hegyvidék Galéria, 2023. július 6.

Fotó // Egressy Orsolya
© MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria