A XXV. Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep és az azt összegző csoportos kiállítás tematikusan a biofília fogalma köré szerveződött. Ez az Edward O. Wilson biológus által népszerűsített kifejezés a természet és az élő rendszerek iránti veleszületett emberi vonzalomra utal. A fogalom azt sugallja, hogy az embereknek természetes hajlamuk van arra, hogy kapcsolatot keressenek a természeti világgal. Manapság a biofília fogalma számos kontextusban felbukkanó, releváns kérdéskör, az urbanisztikától kezdve a fenntartható dizájnon keresztül, a természet ihlette építészeti és művészeti mintákig, és az ezek mögött húzódó ökopszichológiai, ökoesztétikai elméletekig.

Mindezek hozzájárulnak az emberiség és a természet kapcsolatáról szóló szélesebb körű párbeszédhez. Az utóbbi évtizedek természettel, ökológiával foglalkozó művészete persze nagyon gyakran valamilyen hiány vagy megtört egységállapot, meggyengült kapcsolat felől közelít az ember és természet, élő rendszerek viszonyához. Az antropocén korszakban a biofília ellentétjeként meghatározható negatív földi érzések is dominánsak Glenn Albrecht ökofilozófus szerint: öko-gyász, ökoparalízis, biofóbia, nekrofília – csak, hogy néhány fogalmat említsünk, amelyek azon érzelmi-magatartási válaszok és attitűdök spektrumát tartalmazzák, melyeket az ember a klímaválság nyomán produkál, és egyáltalán, amelyek arra a korra jellemzőek, amelyben az állatokat, növényeket, tájakat nem feltétlenül vagy nem csak létezéspartnerünknek tekintjük. A nekrofília-biofília fogalompárt egyébként még Erich Fromm pszichoanalitikus alkotta meg a ’60-as években; ezeket ő nem egymás kiegészítőinek, hanem egymás alternatíváinak látta. A szeretet-gyűlölet, az építés-rombolás ellentétpárok éles elkülöníthetősége, dichotómikus szembenállása azonban valószínűleg már nincs tökéletes fedésben az ember természettel való megváltozott viszonyának rendkívül összetett, problematikus jellegével. Ha a szóban forgó fogalom kontextusa felől közelítjük meg a jelen kiállítási anyagot, akkor sokkal inkább ezeknek az állandó keveredése, váltakozása, összefonódása, elkülöníthetetlensége szüremlik át.

A festészet médiumához konceptuálisan viszonyuló BENYOVSZKY-SZŰCS Domonkos az erotika és az erőszak művészettörténeti és kortárs reprezentációit, illetve ezek társadalmi megítélését kutatja. Képein emberalakok egymásba fonódó fragmentumait azonosíthatjuk be, amelyek egymásba kapcsolódó, tekeredő láncszemek, láncok lenyomatai által rajzolódnak ki. A képeken testiség, az érzékiség és ezeknek a mechanisztikus, ipari jellegű ábrázolásának ellentéte feszül egymásnak, formai és tartalmi szinten egyaránt.

CSEKE Szilárd a festészet, objektek és installációs művészet területén tevékenykedő művész, akit a társadalmi kérdések mellett az ember természethez való viszonya is régóta foglalkoztat. Kiállított művei a gesztusfestészetből vagy az absztrakcióból indulnak, ám a színes festékek rétegződése vagy az organikus alakzattá rendeződő vonalstruktúrák természeti asszociációkat is keltenek, erdős tájak, fák képzeteit hívják elő, egyszerre állnak elénk festészeti felületként és bejárható közegként.

A monotípia technikájával kísérletező CSÓKA Szilárd-Zsoltot az illúzió és a valóság képi, digitális és fizikai világ érintkezési pontjai, összetett kölcsönhatásai foglalkoztatják figuratív festészetében, így az itt kiállított portrékon is. Különböző hordozókat és különböző képi minőségeket, ezáltal a valóság különböző rétegeit hozza játékba, utalva arra, ahogyan a realitás nehezen szétszálazható dimenziói konstituálják a tapasztalatot.

FÜZIK Szilvia redukált eszközökből építkező tájfestészeti parafrázisokat készít, amelyekre sebzett tájakként is hivatkozik. Műveinek atmoszférája nem mentes a belevetettség érzetének melankóliájától, ugyanakkor képeiben életigenlő vibrálást is érzékelhetünk.

GAGYI Botond festményeinek tömény, erősen megdolgozott, materiális felületei a festékanyag mellett metaforikus jelentéstartalmakat is rétegeznek. Absztrakt hátterei előterében testrészeket, organikus elemeket, növényeket és állatokat jelenít meg, aprólékosan kidolgozott és jelzésszerű, könnyed ecsetkezelést váltogatva.

KOSZORÚS Rita kollázs és dekollázs technikát ötvöző művein változatos texturális hatást keltő alakzatok és színmezők rendeződnek tájképhez hasonlatos kompozícióba, méghozzá úgy, hogy testi és környezeti asszociációkat egyszerre ébresztenek, és izgalmas dinamikával váltogatják a perspektíva mikro- és makroszintjeit.

LAK Róbert festészetét erősen deformált figuratív elemek és biomorf absztrakt alakzatok ötvözete határozza meg. A jelen kiállításon szereplő diptichon is emberi, állati növényi elemeket alakít egyetlen organizmussá, amely homogenizálja a humán és nonhumán, élő és élettelen elemeket.

MAKKAI-KOVÁCS Beatrix művei a természetből indulnak ki, azon belül is a vízparti környezetekre fókuszálnak, amelynek elemeit absztrahálva és fragmentálva alakulnak ki a rétegződés, a telített és a pasztózus festői gesztusok harmonikus kompozíciói. Az ebből adódó illuzórikus térhatást kisebb méretű kollázsain a valós térbeliség dimenziójában is vizsgálja, a festéket különböző szövet- és textildarabokkal kombinálja.

SZŰCS Gábor multidiszciplináris művészként tevékenykedik, a festészet mellett animációval, videóval, fényművészettel is foglalkozik. Ez a szemlélet tükröződik a kiállításon szereplő festményein is, amelyek tájképi asszociációkat keltő, organikus színekkel, a sötét és a világos árnyalatok éles kontrasztjaival operálnak. A festék folyik, keveredik, szétterül, az anyag az öntörvényűség látszatát kelti, miközben egészen finom, apró és légies gesztusok a kompozíció tudatos szerkesztéséről árulkodnak.

TODOR Tamás szürrealisztikus képi világában szétbogozhatatlanul fonódnak össze a legheterogénebb elemek: szervek, testtöredékek, tárgyak, állati, emberi, élettelen elemek rendeződnek egészen különös, monstruózus alakzatokká, amelyeket a klasszikus, realisztikus festészeti ábrázolás és a deformáció, defiguráció festészeti eszközeit ötvözve drámai, kísérteties tájakon jelenít meg. Egyszerre keltik lények és építmények benyomását, bio-architekturális képződmények, amelyek fiktív, hibrid életformák lehetőségei felé mutatnak.

TÓTH Annamária Rita absztrakció és figuralitás határán egyensúlyozó művein természeti környezetek, közegek jelennek meg, de a valós elemeknél hangsúlyosabbak az ezeket át és felülíró szubjektív szempontok, a benyomások, érzetek, emlékek, azok a nem materiális, megragadhatatlan érzéki és tudati minőségek, amelyek tapasztalatot és az egyént meghatározzák. Tóth Annamária légies gesztusokkal, absztrahált tájképekként kísérli meg megkötni ezeket a megfoghatatlan minőségeket.

Végezetül visszautalva a kiindulópontra, tehát biofília és ellenfogalmai (nekrofíllia, biofóbia), illetve ezek egyre nehezebben való elkülöníthetősége, ez lehet az érintkezési pont, ahol többen, talán mindannyian találkoznak a részvevő művészek közül. A gondolat vagy sejtés, hogy a természethez, az élő dolgokhoz való védelmező, gondoskodó odafordulás nem feltétlenül mentes a szorongástól. Hogy a kapcsolódás szükségszerűsége még nem feltétlenül von maga után kölcsönösséget. Hogy az egymásra utaltság érzetéhez félelem és kiszolgáltatottság is társulhat. Ezek a természethez, vagy egyáltalán az élethez való viszonyt átható kettősségek sejlenek fel az itt kiállított művek párbeszédében.

Máté Zsófia esztéta

Hegyvidék Galéria, 2024. augusztus 8.

Fotók // Egressy Orsolya
© MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria