Végre!

25 év után megérdemeltünk végre egy ilyen kiállítást. Nem mintha ráuntunk volna az elmúlt bő két évtized számos egyéni Gálhidy-kiállítására, de az már első pillantásra látszik még a szakavatatlan szemeknek is, hogy Kő Virág képei színt visznek a bronz plasztikák, fából készült szobrok közé.

Megérdemeltük, mert bár sokan közülünk megtapasztalhatták a hétköznapokban a Virág és Péter között működő harmóniát vagy épp az azt megtörő diszharmóniát, egy szóval dinamikát, mégis nagyon kíváncsiak voltunk, hogyan kapcsolódik egymáshoz, reflektál egymásra alkotásaival a művészházaspár. Ez a fajta – máskülönben elítélendő – indiszkrét érdeklődés ez esetben talán megbocsájtható. Különösen, ha végigtekintünk a tárlaton, mely ennek nyomán létrejött. Mert ugyan láthattunk már Kő Virág-képeket és Gálhidy-szobrokat egymás mellett a sparhelt melegében botladozva a tűzifán, félretolva az asztalról a félig felvágott káposztát, az ürülő borospoharakon megtört surlófényben, de így még soha. Egy ennek szentelt térben, közös elgondolás szerint rendezve – akárcsak az életeteket – a műalkotásaitokat mutatjátok most meg nekünk. Mindegyik külön világ, önálló életet él, saját hangja van – ahogy nyilván Nektek is –, de a közös rezgés, a szférák amúgy hallhatatlan zenéje így válik hallhatóvá vagy legalábbis megsejthetővé.

És ha már kiállításrendezés és koncepció, rögtön javítanom kell önmagam. A bevezetőmben úgy tűnhetett, mintha Viri képei díszítenék Péter szobrait, de valójában szerintem a festmények járnak most elöl, s nyomukba lépve betöltik a teret a plasztikák, egy-egy motívummal kapcsolódva felveszik a közös ritmust. Nem puszta udvariasság ez – bár lehetne akár az is, ahogy előre engedem a nőt, de 25 év házasság után még így is tiszteletre méltó lenne –, hanem a „nyomodban járok” bizalma, amire az ember (és különösen egy művészember) csak azzal a hittel és meggyőződéssel képes, hogy az út közös.

Ehhez az úthoz találtok egy térképet, egy kiállításvezető térképet – mert amúgy címeket nem fogtok találni a műalkotások mellett –, amivel érdemes végigjárnotok. Ezen az „erdőn”, amin átvezet az ember útja, Viri színei a jelzések. Indulhattok bárhonnan, hiszen az út önmagába fordul, ahogy a teljesség is, de a számok amúgy az időrendet követik. (A számok már csak ilyenek.) Itt-ott Péter reliefje, szobra cezúrát húz benne, hogy ritmusban tartson. Közben figyeljetek a „tereptárgyakra” vagy még inkább az avarra!

Három gondolatot szeretnék kiemelni a kiállítás kapcsán, amiből kettő engem meglepett, egy pedig a számításaimnak megfelelt. Lehet, hogy utóbbi közhely, de lehet, mind a három az.

Az első a nézőpont. Ahogy Péter fogalmaz: „az anyagi környezet spirituális átélésének közös forrása”. A forrás ugyan közös, de a nézőpont eredetileg más. Péter korábbi szobrai, a felnagyított tüskék és fűszálak vertikálisan keresték, mutatták a mélységet, Virág képein a tekintet a horizontban mélyül el. Mondom ezt annak ellenére, hogy a legelső találkozáskor Virág szalagfüggönyei ragadtak meg.  Sok időnek – és szemlélődésnek – kellett eltelnie, hogy rájöjjek, bár a festmények előterében ez, vagy éppen a kiteregetett ruha áll, pontosabban függ, az alkotások fókuszába mégis az kerül, ami mögötte meghúzódik. A titok, amit kitakar. S míg a szalagok és vásznak kimerevednek a szélben, addig ami mögöttük van él, mozog, hullámzik és néhol átüt a falakon. Péter vertikális gondolkodásának nyomai még felfedezhetők a tárgyakon, az oszlop tetején pihenő jegenyefasorban, a Lecsorgón, de szimbolikájából fakadóan a horgony is ezt az irányt szabja ki. Hasonló okból az újabbak közül a Tre című bronzplasztikát is idesorolnám. Ugyanakkor ennek dominanciája már nem érzékelhető úgy, mint korábban, a szemlélődés iránya – ha nem is megváltozik, de – kiegészül a horizontális iránnyal, így válik teljessé a koordinátarendszer. Hiszen nem elég arra figyelnünk, ami, vagy aki felettünk van, mert „az a szemlélődés, ami figyelmen kívül hagyja a többieket, puszta ámítás”, ahogy Ferenc pápa az Evangelium Gaudiiban megfogalmazta.

Másodjára a Péter felvezetőjében olvasható gondolathoz kapcsolódnék, mely szerint a „a képek és a szobrok kerülik az emberi figura megjelenítését, mégis tapintható a jelenléte.” Valóban, az emberalak ábrázolásának hiánya feltűnő a tárlaton. Persze, gondolhatnánk, hiszen mindenki fent ül a Cenkhegy utcában és pityókatokányt vagy vinetát majszol a terített asztal mellett… De ennél talán valami több rejlik mögötte, a hagyományos életrendből fakadó szinkretizmus, az ősi alapállás, ahol természet, ember és természetfeletti még egységet alkot, nem különül el egymástól. Az ebből a léttapasztalatból származó szemléletmód tükröződik a műveken, és teszi lehetővé, hogy az ember jelenléte, hatása mindenütt kitapintható annak ellenére, hogy ábrázolása hiányzik. Utóbbi tán szükséges is, hogy az egység helyreálljon, és a teljesség átélése lehetségessé váljék a műveken keresztül.

Virág tájképében, a Háromszéki medencében fedezhető ez fel talán leginkább, ahogy a falu megbújik a (talán) jegenyesor mögött – megint a titok a takarásban –, s csak a fák fölött fehérlő templomtorony jelzi – az viszont a kép centrumában megkerülhetetlenül – a jelenlétét. De hozhatnám példaként a Nyárádmenti vonal című „panorámaképet” is, amelyen a korábban említett horizontalitás legerősebben megjelenik.   A székely falvak tipikus kerítéssora mint egy folyó hullámzik végig a tájon, magává a medencét kialakító és tápláló Nyáráddá átlényegülve. Ehhez kapcsolódóan Pétertől most csak a Párbeszéd című bronzplasztikát emelném ki – jóllehet említhetném a Foliumot is –, de számomra most ez volt a legújabb, hiszen idén született műalkotásról van szó, ráadásul ebben csillan meg a művész játékos alkotókedve, vagy inkább mondjuk ki, néha szarkazmust sem nélkülöző humora: a mobiltöltő állomáson az „időkeretet” átlépve párbeszédbe kezd egymással a szőlőlevél és a borkő. Ajánlom a jelenlévő generációkutatók figyelmébe mint borítóképet.

Utószor a kiállítás címéről szeretnék pár szót ejteni. Megrendítő nyugalom. Ez az, ami most, hogy ennyien itt vagytok, a legkevésbé érzékelhető, de térjetek vissza, amikor már nem zavar ez a sok ember, és azonnal érzékelni fogjátok, hogyan árad szét a kiállítótérben a nyugalom. Egy-egy műalkotásban elmélyedve viszont mindig találni fogtok olyan részletet, ami zavar, ambivalens érzéseket kelt, netán irritál. Ezek viszont feloldódnak a festmények és szobrok közötti párbeszédben helyreállítva a harmóniát. Épp, mint a hétköznapokban, ahogy irritáló lehet az a nyugalom, amivel a férfiak felbontanak még egy butélia bort a diófa árnyékában a kőasztal mellett, pedig az asszonyok már indulnának.  Vagy jó előre egyeztetsz egy programot a Gálhidy családdal, és teljesen természetes az, hogy végül nem akkor és nem ott találkoztok, mint amit megbeszéltetek. Az együttlét, a találkozás, a közös alapállás feloldja ezeket a nyugtalanító momentumokat.

Kedves Viri és Péter! Talán tudjátok, talán nem, hogy milyen szerencsések vagytok, hogy ezt a találkozást a munkátokban, műalkotásaitokban is megélhetitek. És milyen szerencsések vagyunk mi, akik ennek tanúi lehetünk végre. Köszönet a Hegyvidék Galériának és Kallós Judit művészeti vezetőnek, hogy ezt lehetővé tették, és így mi is megtapasztalhatjuk azt a megrendítő nyugalmat, a disszonanciákat feloldó harmóniát, ami alkotó tevékenységeteket, családotokat, házasságotokat jellemzi.

Persze utóbbihoz az eddig említett dolgok nem lennének elegek. A legfontosabb hozzávaló még kimaradt – akárcsak a sok-sok versidézet, amivel tele szándékoztam tűzdelni a beszédet. Így most mondja ki helyettem ezt Kányádi Sándor verse a Vannak vidékek ciklusból, hiszen a költészet, a líra eredeti témája, ha úgy tetszik alapállása ez:

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Nagy Bence (tanár)

Hegyvidék Galéria, Budapest, 2024. szeptember 4.

Portréfotó // Regős Benedek © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria
Tárlatfotók // Egressy Orsolya © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria