Misztikus utazás | Kudász Emese és Kudász Gábor Arion kiállításának megnyitója | Körösvölgyi Zoltán

„A táj életlen, körvonalak és kemény formák nélküli. Szétfolyó szélek, egymásba omló elemek. A látvány felpuhult, összemosódott, a részletek kivehetetlenek, csak a nagy egységeket lehet felismerni.”^[1]

Ezek nem a saját szavaim, és nem is ehhez a kiállításhoz íródtak. Ezzel a három mondattal kezdődik Tompa Andrea öt éve megjelent, Haza című regénye, annak is az első része, az Elindulás. A sorokat olvasva az ismeretlen, részleteiben még kivehetetlen, inkább csak sejtett vonzását követve kapott első tapasztalatokkal találkozunk.

Ha van elindulás, akkor van cél is, a kettő között pedig: az út. Az itt látható kiállítás címe – Misztikus utazás – két fogalmat hoz elénk: az utazást és a misztikát.

Az utazás alapvetően a helyváltoztatást, méghozzá valamilyen jelentős távolság megtételének gondolatát idézi fel bennünk. Valahonnan valahová tartunk. Ha arra gondolunk, hogy a Németvölgyi út 11. műterméből a Királyhágó tér 10. kiállítótermébe, akkor az nem tűnik hosszú útnak; szinte itthon, hazai terepen vannak ezek a festmények és fotográfiák. A cím mégsem félrevezető vagy hiábavaló.

Az utazáshoz ugyanis el kell indulni. Becsomagolni ruhát, kamerát, objektíveket, töltőt, bédekkert, úti dokumentumokat; buszra, repülőre szállni, autóba ülni, motorra pattanni, hajónk kikötőkötelét eloldva vitorlát bontani.

Vagy leülni egy üres lap, egy megmaradt akvarellpapír-darab, egy lealapozott vászon elé, és elkezdeni megformálni, életre kelteni a fizikai helyváltoztatás nélküli utazás tapasztalatait.

E két megközelítés hangozhat egyrészt a korszellem egyik oldalához, az utazás, a Föld bejárhatósága kívánatosságának gondolatához, másrészt a fenntarthatóság ideája kapcsán a slow, a kíméletes, a környezettudatos, a felesleges környezeti terhelést kerülő hozzáálláshoz közelállónak egyaránt.

De itt másról van szó. Nem kell tudományos igazolás, gyakorlati tapasztalatból tudjuk, hogy utazni testben is szeretünk – és szellemben, lélekben egyaránt tudunk. Az előbbinek nélkülözhetetlen velejárói a telefonunkkal, fényképezőgépünkkel rögzített képek, az utóbbihoz pedig elengedhetetlen a képzelőerő, amelynek fogalmában ugyancsak ott van a kép.

A kiállítás ismertetőjében ezt olvashatjuk:

„Kudász Emese budai műtermének magányából kimozdíthatatlanul, mégis folyton messzire vágyva töltötte életének utolsó huszonöt évét. Napló helyett, képzelt utazások dátumozatlan akvarelljein egymásba folynak az évtizedek. Ha akarnánk, felismerhetnénk a képeken pihenőt tartó vándorokat, közöttük a belső magányt külsőre cserélő, világot járó fiát. A Kanári-szigetcsoporthoz tartozó Lanzarote fekete strandja és a szovjetunióbeli Tadzsik nemzeti park közé húzott egyenesen a Királyhágó (egykor Joliot-Curie) téri galéria épp félútra esik. E két esetlegesen kijelölt pontból anya és fia 50 év és 8000 km távolságból intenek egymás felé.”^[2]

A távolságot mint üveggolyót itt is megkaphatjuk, megtapasztalhatjuk. Ha ránézünk Kudász Emese Utasok című, nagyméretű képén a közép-ázsiai sivatagban nekünk háttal „lámagoló” nőalak mellett párizsi képeslapot fényképező férfira, a térbeli (ez esetben hatezer kilométeres) távolságon túl az időbeli utazásra is gondolhatunk (a nőalak várandóssága és a születendő fiú fotográfussága kapcsolatára). Ha pedig a bejárati ajtótól jobbra található távcsőbe nézünk, akkor a láthatóvá váló képrészleten Kudász Gábor Ariont láthatjuk gyermekként édesanyja és festőművész kolléganői körében.

E kiállítás kísérlet. Koncepcióját leírhatjuk John Coltrane, az 1967-ben, Kudász Emese diplomázásának évében eltávozott jazzszaxofonos nemrég fellelt albumának^[3] címével (Both Directions At Once, azaz Mindkét irányba egyszerre) éppen úgy, mint az imént olvasott, a térbeli és időbeli távolságon át történő integetés tapasztalatával.

Itt vagyunk félúton, köztes helyen, Közép-Ázsia sivataga és Párizs, a Pamír szirtjei és Lanzarote vulkáni kietlensége, a meglátogatott és az elbeszéltek alapján látott és megjelenített tájak, jelenetek között. A műteremhez egyszerre közel, fizikailag mégis olyan távolságra, amit Kudász Emese sokáig mégsem tett meg, ugyanakkor ami Kudász Gábor Arion világjáró utazásainak távolságához mérve eltörpül.

E köztesség, a távolság leküzdésének és leképezésének törekvése felvetheti a láthatóság, a perspektíva kérdését is, ami Jean-Luc Marion francia filozófus és teológus szerint paradoxont rejt magában. A két fogalom abban hasonlít, írja, hogy mindkettő „úgy mutat rá a láthatóságra, hogy közben tapintatosan, mégis radikálisan el is távolodik tőle.”^[4] A perspektivikus tekintet, folytatja, „a láthatóba leheli a láthatatlant, nem azért, hogy kevésbé látható legyen, hanem, épp ellenkezőleg, azért, hogy még inkább láthatóvá váljon (…) egyedül tehát a láthatatlan teszi a láthatót valóságossá.”^[5]

A láthatatlan vagy éppen megláthatatlan fogalma pedig elvezet bennünket a kiállítás címének másik fogalmához, a misztikához. A görög müsztikósz, ’misztériummal kapcsolatos’, azon túl pedig a müo, ’a szem és ajak lezárását jelentő, azaz a titokra utaló’ szavakból eredeztetett misztika, amely a racionális tudatot és természetes megismerést felülmúló, a transzcendens megismerését és az azzal való egyesülést célozza, a vallásoknak jellemzően a perifériáján helyezkedik el, ott, ahol ezek a határvidékek – a keresztény misztika, az iszlám szúfi vagy éppen a zsidó kabbala gondolatvilága – közelítenek egymáshoz. Ott, ami a periférikus látásban éppen csak beszüremlik a látóterünkbe.

A megismerés, a rá- és felismerés, a titok megközelítése, fátylának fellebbentése lehet tehát a közös pont, ahová e kiállítás elvezethet.

Kudász Gábor Arion tett már erre korábban kísérletet: Memorabilia című, a Mai Manó Házban és a Faur Zsófi Galériában is bő évtizede bemutatott sorozata édesanyja, Kudász Emese halála traumájának feldolgozását, számvetést, egyfajta emlékezet-tárlatvezetést célzott.

Itt, e kiállításon teljesen más perspektívában, más koncepciót követve találkozhatunk a minden túlzás nélkül különös szülő-gyermek alkotói és életkapcsolattal, annak eseményei és hatása kétoldalú feldolgozása útjaival, a napjainkban kevésbé ismert festőművész életútinaplója képeivel és az ugyanakkor számos kiállításról ismert fotográfusnak a teret és időt leküzdő művészi „integetésével”.

A regény, amelynek idézetével kezdtem pár perccel ezelőtt, így zárul:

„Hazafelé végül ő vezet. A Fiú azt kérdezi, hogy tényleg egyedül nekivágott a világnak tizennyolc évesen, ahogy a nagyanyja mesélte? A Fiú nézi őt, keresi benne az ismeretlen embert. Ő pedig előrenéz, az útra, aztán a visszapillantó tükörbe, de nem a kocsi mögötti üres, reggeli tájat látja, hanem a mostani arcot. És a láthatatlan évgyűrűket.”^[6]

Körösvölgyi Zoltán művészettörténész, művészetteoretikus

Hegyvidék Galéria, Budapest, 2025. április 9.

Portréfotó // Egressy Orsolya © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria

^[1] Tompa Andrea. Haza. Budapest: Jelenkor, 2020, 5.
^[2] A kiállítás-megnyitó esemény oldala a Hegyvidék Galéria közösségimédia-oldalán, Facebook, https://www.facebook.com/events/632445309585430/, Utolsó elérés: 2025.04.09.
^[3] Ratliffe, Ben. „Both Directions at Once: The Lost Album.” Pitchfork, 2018, https://pitchfork.com/reviews/albums/john-coltrane-both-directions-at-once-the-lost-album/, Utolsó elérés: 2025.04.09.
^[4] Marion, Jean–Luc. A látható kereszteződése. Ford. Cseke Ákos. Pannonhalma: Bencés Kiadó, 2013, 13.
^[5] Marion 2013, 18.
^[6] Tompa 2020, 473.