Juhász Dóra közel három évtizede talált rá a formájára – csendéletet festett, amikor rájött, hogy nem a csésze izgatja, hanem a kompozíciós játék, majd a Velázquez festményein megjelenő tojások indították el azon az úton, amelyen azóta is töretlenül halad. Megszületett a két ecsetnyomból létrejövő motívum, amely lehet tojás, mag, kibomlóban lévő sejt vagy akár még fejforma is. Bárminek is látjuk, a lazúrosan felvitt gesztusok mindig nyitott formává állnak össze, amelyet gyakran finoman vibráló aura vesz körül, így olyan érzetet keltenek, mint a belül már forrongó és épp kitörni készülő entitások. Megfeszített pillanatok ezek, egy szikra, amely bármelyik pillanatban detonációt idézhet elő.

Juhász Dóra ezt a formát szüntelenül, újra és újra megfesti, mintha más nem is érdekelné, mantraszerűen ismétel, végeláthatatlanul, miközben sosem ugyanúgy. Bár a kiállítás a címében erre az ismétlésre irányítja a fókuszt, én inkább e képek sokféleségét hangsúlyoznám, a változatosságukat, azt, hogy bár ugyanazok, mégis mindig másmilyenek.

Másmilyenek, ahogy mi sem vagyunk állandóak vagy lezártak, ezek az ovális formák is folytonos alakulásban, metamorfózisban vannak. Olykor tojásszerűek, konkrétságukkal határozottan kijelölik helyüket a térben, máskor kettéhasadnak, vagy lassan lefolynak a vászonról. Néha körvonalaik elmosódnak, jelenlétük lággyá, képlékennyé válik és érzékien szervesülnek a háttérrel. Erőt és energiát képviselnek. Ha sokan vannak, akkor inkább apró pulzálásokat érzünk, máskor forrongó, kitörni készülő robbanékonyságot. Vannak a csendesebben megszólalók, meg azok is, amik szinte belekiabálnak az arcunkba. Olykor csordogálnak, máskor vibrálnak, egyszer tünékenyek, éteriek, másszor pedig öntudatosan és magabiztosan állnak elénk. Olykor burkot vonnak maguk köré, máskor kitárulkoznak és felvállalják sérülékenységüket. De legyenek bármilyenek is, egy bizonyos: mindig nagyon elevenek.

Juhász Dóra festészeti formái minden ízükben élő, gesztusszerűen megformált, vitális entitások, amelyek alkotói intenciójától és akaratától, esetleg aktuális hangulatától függően válnak valamilyenné, miközben sokszor nem is a minőségük a meghatározó, hanem a jelenlétük. Ez a két széles, függőleges ecsetvonásból felépülő forma, az energiától lüktető magok, az életet jelentő egészek kikövetelik maguknak saját létezésüket. Beleülnek a valóságba, miközben épp annyira transzcendensek, mint amennyire jelenvalóak, valóságosak és elvontak. Alkalmazkodó és adaptív formák ezek, amelyek a világban való létezésünkről is szólnak, arról, hogy miként is viszonyulunk a saját környezetünkhöz. Akárhányszor nézek ezekre a festményekre, mindig azt érzem, hogy valahogyan én is épp így lebegek a létben, vagy hasonlóan úszok az árral, flow-ban vagyok, kiemelkedek, vagy épp tünedezem.

Miközben maga a környezet is folyton változó, áramló és alakuló festői tér, amelyben a rétegek és az ecsetvonások érzéki, puhán csordogáló, sejtelmes világgá állnak össze. Maga a környezet is egy energiamező, egyszerre transzcendens és kozmikus, monokrómnak vagy homogénnek mutatja magát, miközben ez a felület is teli van játékossággal, mozgással, a különböző irányú és telítettségű ecsetvonások élettel töltik meg a teret, lendületessé teszik azt. Olyanná, ami folyamatosan rezonál a ráhelyezett formákkal.

Tulajdonképpen talán épp erről szólnak Juhász Dóra képei: arról, hogy a különféle energiamezők és a kibomlóban lévő ovális alakzatok miképpen lépnek kapcsolatba egymással. Milyen viszonyban van egymással a tér és a forma? Hogyan ivódik át a fény a felületeken, és miként érkezik meg a magba? A motívumból áradó belső világosság hogyan vetül rá a környezetre? Hogyan és mennyire oldódik fel a forma a tájban? Egymásra hatások vannak, az alakzat léte éppúgy befolyásolja a környezetét, mint ahogy a tér hat a formákra.

Ez a kapcsolat vagy kapcsolódás hangsúlyozódik minden egyes kompozíción. Hogy miként alakítják egymás jelenvalóságát, energiaszintjét és erejét. Ha szimbolikusan olvassuk, akkor pedig az a kérdés, hogy miként vagyok jelen a világban, és hogyan hatok a környezetemre? Hogyan tudom a létezésemmel befolyásolni azt, ami körülöttem van, és miként hat a külső valóság a belső univerzumomra?

Juhász Dóra festményei ráébresztenek arra is, hogy mi sem vagyunk lezárt entitások, nem vagyunk leválaszthatók arról a környezetről, amiben állunk, oda-visszahatások vannak, áramlások és kapcsolódások, soha véget nem érések.

És akkor itt jutunk vissza a kiindulóponthoz, ahol az ismétlésről és a sokféleségről szóltam. Azt érzem ugyanis, hogy az ovális forma mantraszerű ismétlése jelzi azt, ahogyan az alkotó szeretné újra és újra megfogalmazni saját magát és a világhoz való viszonyát. Még egyszer meg kell festeni azt a jellegzetes ovális motívumot, hogy azzal jusson közelebb a megértéshez, ami mégiscsak egyfajta végtelen játék, hiszen kimeríthetetlen számú válasz létezik, ez pedig nemcsak a befejezhetetlenséget, de a megunhatatlanságot is sejteti.

A három évtizede ismétlődő ovális ezért tud kimeríthetetlen lenni. Mert ahogy telik az idő, mindig újabb kérdések merülnek fel magammal és a világgal kapcsolatban, az Ego és az univerzum végtelen komplexitással bír. Juhász Dóra pedig mindig egy lépéssel előrébb kerül ugyan, de sosem ér célba (ha egyáltalán van cél), hiszen mindig van egy újabb dolog, amit szeretnénk megérteni, ami izgat, ami kételyt ébreszt, vágyat kelt, izgalomba hoz.

Juhász Dóra képei ráébresztenek minket, hogy nem kell mindent lezárni, minden részletet kibontani, csak hagyni, hogy flow-ban legyünk, hogy sodródjunk, mert ha nyitva hagyjuk magunkat, akkor mindig be tudjuk engedni az újabb és újabb dolgokat, amelyek aztán majd szépen alakítanak rajtunk is. Lehet haladni úgy, hogy pontosan tudjuk: az útnak sosincs vége, de mindig teli van meglepetéssel és váratlansággal.

Kocsis Katica esztéta

Hegyvidék Galéria, Budapest, 2025. február 27.

Portréfotó // Egressy Orsolya © MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria