A XXIV. Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep kiállításának megnyitója | Meggyesházi Éda

Elmozdulás

A XXIV. Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep kiállításának megnyitója | Meggyesházi Éda

Nehéz lenne egy gondolati síkra felfűzni az itt látható alkotásokat, de talán nem is ez a feladat, sem a művészeké, sem a látogatóké, talán még az enyém sem. Bár a tárlat érdekessége, hogy Debreceni Éva (Debra) performansza valamilyen módom mégis ezt a feladatot vállalja magára, összefoglalja azt, hogy a művészeknek hogyan telt el az elmúlt egy hete a XXIV. Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelepen, ami idén szokatlan módon a Hegyvidék Galériában kapott helyet.

Debra helyspecifikus performanszai mindig alkalmazkodnak a térhez. Hosszas megfigyelés és környezete vizuális feltérképezése után születnek meg alkotásai. A komplex installáció-performansza a mostani esetben interdiszciplináris inspirációval is párosul, hiszen Bartók Cantata Profanájának, a kilenc csodaszarvas történtének átültetése jelenik meg, amelyet a Galéria melletti köztéri szobor is ábrázol. A Cantatában szereplő kilenc szarvas jelképezi a művésztelep művészeit, akik mind saját világukból érkeztek, és az itt töltött idő után – ahogy a műben a fiúk átalakulnak szarvassá – többé már nem térhetnek oda vissza, ahonnan indultak. Persze csak átvitt értelemben, de ez teljes párhuzamban van a művészattitűddel is, ahogy az alkotási folyamatok követik egymást, úgy alakul az művész egyénisége, magában hordozva azt, hogy az alkotás vágyának és kivitelezésének elhagyásával, a művészlét hátrahagyásával megszűnik az identitás, így elengedhetetlen az önmagunkhoz való hűnek maradás.

Debra alkotótársa, Lökös Péter papírlapú tanulmányok készítésével kezdett neki a munkának. Nála fontos visszatérő motívum a szék, ami egyben az emberi jelenlét és az emberi protézis szimbólumaként is érthető, miközben a test egyfajta negatív kivonataként és támpontjaként is megjelenik. Ezzel a mindenki által ismert „design darabbal” kérdéseket is vet fel bizonyos korszakok szabványainak létjogosultsága felé, amik az emberi testet is, mint szabványosítható tárgyat értelmezik. Korábbi munkain a szék különböző formáival, mint a jelen és a hiány ambivalens attribútumaival kísérletezett, ahol az emberi test jellemzői, hője, magassága, súlya elméleti szeparációján keresztül készített installációkat. A most kiállított képét, egy utcai akaratlan ready-made inspirálta, aminek vizualitását hozza vissza saját festményein is, vegyes technikáinak szokatlan aspektusát használva keresi azok saját határait.

Az árnyalatok találkozását fejtegető Kusovszky Bea és Lőrincz Ágnes, a pop-artban gyökerezett alkotómunkájuk ellenére, két külön módon közelíti meg a festészet kérdését.

Kusovszky Bea a pop-artból átörökített nyelvezetet és a digitális világ vizualitásának sokszínűségét képezi le. A moiré-effektszerű pontrendszerek és gradiens színátmenetek együtt rezonálva alkotják meg szándékosan nyitott kompozícióit. Optikai illúziói a látás esendőségét és tanulhatóságát használják fel festményei mozgásba lendítéséhez. Bea ez estben egy kompozíciót hívott több formátumban életre, ezzel is továbbmélyítve képei komplex látványinterakcióit, de egyben lehetőséget adva önmaga számára, hogy saját határain túllépve, új képelem-dinamikákat és hierarchiákat találjon, szinte felfedve munkafolyamata anatómiáját.

Lőrincz Ágnesnél a nézés folyamata fontos építőeleme festményeinek. A képekre ragasztott textildarabok képviselik magát az alkotás helyét, az elmozdulás célállomását, amiket a művész eredeti formájukban ragaszt fel a képekre, majd tölti ki a körülöttük lévő táblaképet. Festményei első körben kizárólag absztrakt geometrikus színfolt elemekkel rendelkeznek, majd később kerülnek fel rá a figurák. Bújtatott popkulturális referenciával bírnak, hiszen aktuális magazinok nőalakjai is megjelennek, összhangban a festett nonfiguratív felületekkel, vagy az anyagdarabok mintázataival. A pop-art sokszorosítási technikájának köszönhetően női figurái új jelentés kapnak friss környezetükben. Lépésről lépésre épülnek fel képei, amely a képrészleteinek kapcsolódásait segíti, ugyanakkor egybeolvasztja a vizuális játékokat, így a vegyes technika fogalma új szintre érkezik.

Csóka Szilárd-Zsolt, Lak Róbert és Todor Tamás olaj- és terpentinhű képei festői festészetről árulkodnak.

Az absztrakt expresszionizmus és az álomvilágok megfoghatatlanságának ködzónájában mozog Csóka Szilárd-Zsolt. Táblaképei figurális gesztusok mítosz-terhelt találkozási pontja. Felületkísérletei mutatják meg képei struktúráját, festői textúráját. Pasztózus és tömött színblokkok ütköznek össze a száraz ecsethasználatról árulkodó grafikus körvonalakkal, folyamatos anonimitásban tartva modelljeinek kilétet. Mégis síkot, anyagot és perspektívát átívelően válnak alanyai hátterük és a festmények egyenrangú részeivé, ily módon nyitva az idő réteges dimenziója felé is.

Lak Róbert kísérletezésre használja a művésztelepek által adott lehetőséget. Munkái a figurálisból mozdulnak el inkább az absztrakt és a figurális párhuzamos megjelenítése felé. A festmény fókuszába helyezett lendületes gesztusaira épít, melyek határt húznak a felismerhetetlen mozdulat-élőlényei és környezetük, hátterük között, szinte más halmazállapotot idézve meg, a formát kihangsúlyozva, karakterisztikusan elválasztva azokat. Dinamikus gesztuslényei változatos festékfelvitellel, festékrétegekkel, ecsetmozdulatokkal nyerik el személyiségjegyeiket, belső működési rendszerüket.

Az elromlást, szétesést, az elváltozás folyamatát és annak újraösszeállását képezi le Todor Tamás. A kezdeteket és végeket kiemelő festményei elválaszthatóak korábbi alkotásaitól, melyek konkrétabb elbeszéléssel, narratívákkal rendelkeztek. Hasonlítanak ahhoz a csillagászati folyamathoz, amikor egy nap létezése végén felrobban és szupernóvává töpörödik, egy sűrű matériává, ahol az elemek már nem az eredeti helyre kerülnek vissza, de magukban hordozzák a csillag saját történetét. Centrális kompozíciói érzelem-folyamatokon keresztül kelnek életre, és a hozzájuk tartozó történet is velük egyidőben fedi fel magát. A fel-felbukkanó felismerhető részletek indirekten megjelenítve keverednek az önmagukba visszaforduló kavalkáddal.

Két fotóművész is meghívást kapott a művésztelepre, Liszi Renáta és Szathmáry Lóránt.

Liszi Renátát a kortárs fotóművészetben rejlő spiritualitás érdekli, a metafizikai jelenlét állandó fontosságát kutatja. A nem mindennapi érzékelést keresi, azt az esszenciát, ami a láthatatlant láttatja. A fizikából ismert hullámokkal és elektromágneses hullámokkal dolgozik, mint például a fény, a hang és a víz. Hiszen a víz maga az egyik legfontosabb anyaga és közvetítője az emberiségünknek. Az emberiség teljes ontológiáját és történetét átszövik a vízszerű és víz által kísért interakciók. Testeken keresztül utazik, fajokat és matériákat, mindannyiunkat összeköt.

Szathmáry Lóránt analóg technikával szeret dolgozni, hiszen ez adja meg neki azt a szabadságot, hogy részletesen végiggondolhassa az alkotás folyamatát, hogy elmélyüljön abban, és az esztétikai türelmetlenség nyomásától megszabadulhasson. Szürke tónusokban gazdag munkái, kifeszített képelrendezései, és dúsra komponált fotói mély érzelmi tartalommal bírnak. Talán ez annak is köszönhető, hogy aprólékos gondoskodással viszi végig a fotókészítés összes lépését, a film előhívásától a levilágításig. Ez a hosszas kézműves eljárás engedi a művészt a koncentrációja elmélyítésére, és a körülötte levő világ természetes rendszerének felfedésére.

Szűcs Gábor inspirációs forrása a digitális forradalomból eredeztethető. A képeit mozgó kepékként értelmezi, a folytonosságot, a folyamatot keresve. Korábbi munkai is a digitális kultúrából és annak eszközeiből indultak ki, majd később a street art stencil-irányított esztétikájából. Ezek után érkezett el az asszociációmentes, szándékos glitch-videóművészet kifutásáig. A glitch művészet, vagyis a hibaművészet a digitalizáció esendőségéből adott vizuális elemeket ülteti át egy matériának kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a változatosan felvitt festéket az idő elteltével a víz maga teríti szét a vásznon. Ez a tanulságos kísérlet a szem számára is feladatot ad, hogy a különböző médiumokban megjelenő narratívamentes mozgásokat hogyan is értelmezi a néző.

Maga az elmozdulás gondolata, már az alkotótábor helyszínéből is adódik, hiszen a művészek közül sokan a határon, határokon túlról érkeztek, ráadásul nem is a saját műtermükben, hanem egy közös téren osztoznak. Ez is ad egyfajta ki- vagy elmozdulást a saját közegükből, de talán valami könnyebbséggel is jár, a kísérletezés lehetőségével. Az együttalkotásnak talán nem is az a sikere, hogyha hasonlóan gondolkodó, ugyanabban a médiumban alkotó művészek hasonló műveket hoznak létre, hanem inkább a sajátról való együttgondolkodás.

Meggyesházi Éda kurátor, a VILTIN Galéria munkatársa

Budapest, Hegyvidék Galéria, 2022. augusztus 17.

Fotó: Egressy Orsolya
© MOM Kulturális Központ – Hegyvidék Galéria


Aktuális Híreink

A művészet rejtett arcai 1947–49 c. kiállítás megnyitója | Pataki Gábor

A művészet rejtett arcai 1947–49 (Válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből) című kiállítás megnyitója | Pataki Gábor „A...

Richter Sára textilművész „Akarsz-e meggyógyulni” c. kiállításának megnyitója | Nagy T. Katalin

Nagy a kísértés, hogy egy poétikus, érzelmekkel teli, érzelmeinket felkavaró kiállításról ne egy objektivitásra törekvő...

Covid-infó // 2022. március 7-től

A 77/2022. (III.4.) Korm. rendelet életbelépését követően a rendezvények látogathatóak védettséget igazoló-, illetve oltási igazolvány...